2014. május 18., vasárnap

02.

- Chelsea! Kelj fel! - rázogatott Rob.
- Mi a francot akarsz hajnali - néztem telefonom képernyőjére - háromkor?!
- Hangokat hallottam lentről!
- Mi? - ültem fel a hajamba túrva.
- Zörgést meg ilyeneket! Mintha lenne lent valaki!
- Lehet, hogy apuék azok! Vagy Brooke..
- Benéztem a szobáikba és mindannyian ott alszanak!
- És miért nem keltetted fel apuékat?
- Mert hozzád jöttem utoljára és nem akartam visszamenni!
- És lementél?
- Nem.. Csak a lépcső tetejéig mentem el.
- Oké! Nézzük meg, hogy mi van odalent! - álltam fel és elindultam a szobaajtó felé. - Maradj nagyon csöndben és mögöttem gyere! - fordultam suttogva Robbie-hoz, mire bólintott egyet.
Amint leértünk a lépcsőn, a velünk szemben lévő bejárati ajtó mellé néztem, a riasztó vezérlőjére. Nem villogott a kis lámpa, ami egy dolgot jelenthetett: nem volt bekapcsolva.
- Basszus! - motyogtam. - Maradj itt! Ha jelzek, szaladj fel és szólj a többieknek! De ne gyertek le, csak nem akarom, hogy a biztonságiakra keljenek fel.
- Mi a jel?
- Ez! - mutattam fel középső ujjam.
- Ilyenkor sem hagy el a humorod! - kuncogott halkan öcsém.
- Nem bizony!
- Parázom!
- Nem lesz semmi gáz, nyugi! - szorítottam meg vállát, majd óvatosan áttipegtem a riasztóhoz. Onnan, ahol álltam be lehetett látni a nappaliba és a konyhába is a két nagy boltíven keresztül, amik valamelyest elválasztották őket az előszobától. A nappaliban észrevettem két fekete ruhás alakot, akik nagyon kerestek valamit a polcokon és a fiókokban. Gondolkodás nélkül nyomtam meg a vészgombot a riasztón és jeleztem Robnak, aki felszaladt az emeletre. Én a padlóra ereszkedve átkúsztam a boltív előtt, majd a lépcső mellett elnyúló folyosó falának dőltem. Lassan, minden hangoskodást elkerülve álltam fel és kezdtem el lépkedni az iroda ajtaja felé. A biztonság kedvéért balra pillantottam, de mázlimra az étkezőben senkit nem találtam. Óvatosan benyitottam a dolgozóba, aminek a nappaliba nyíló ajtaja nyitva volt, így egy gyors ugrással az asztal mellé kuporodtam.
- Istenem, most segíts meg! Ha valami bajom esne, mondd meg Vic Fuentesnek és az összes többi kedvencemnek, hogy imádtam őket! És a családomnak is, meg a haveroknak is! - suttogtam csukott szemmel.
Átmásztam az ajtó mellé és kipillantva észrevettem, hogy egy kocsi parkol le a ház előtt (nem látok át a falon, velem szembe egy hatalmas ablak volt). Remélem, a biztonságiak azok!
Alig telt el két perc a bejárat már nyitva is volt és két kigyúrt, egyenruhás pasi lépett be rajta.
- Azonnal tegyenek le mindent! - kiáltották, mire a két alak ijedten elejtett mindent. Megpróbáltak menekülni, de "sajnos" nem sikerült nekik.
- Jól vagy? - jött oda hozzám az egyik, amikor végeztek a két hapsival.
- Megvagyok! - bólintottam.
- Te nyomtad meg a vészgombot?
- Igen! Utána meg átkommandóztam ide! - vigyorogtam saját idiótaságomon. Hogy minek jöttem át ide, az egy nagyon jó kérdés!
- Szerencse, hogy nem lett bajod!
- Ugyan már! Andrews vagyok! - álltam fel.
- Kicsim! Jól vagy? - rohant oda hozzám anyu!
- Persze, semmi bajom! - legyintettem. - Pacsi öcsi! - tartottam öcsém felé a kezem.
- Jók voltunk! - csapta tenyerét az enyémhez.


(Ruha)
- Sziaaaa! - vetette rám magát Becca a suli előtt.
- Te ilyenkor mit érzel? - röhögtem fel.
- Jót! - pattant elém.
- Szép, jó napot hölgyek! - érkezett meg Damien, Ellie-t átkarolva.
- Most, hogy itt vagy már... - kezdte vigyorogva Becs. - nem szép és nem is jó!
- Látod? Én próbálkozom! - nézett rám a fiú és barátnőmre mutatott.
- Miről maradtam le? - kérdezte értetlenül Ellie.
- Semmiről.. A barátod próbálja bebizonyítani, hogy nem "menőfiú". Mármint belsőre. - legyintettem.
- Ááá! Értem! Hát.. hajrá kicsim! Megyünk öltözni?
- Aham! - bólintottunk Beccával.
Az öltözőben szerencsém volt végighallgatni Sonia-ék beszélgetését arról, hogy milyen nehéz tisztán tartani a bőrüket.
- Most komolyan! Egy napra úgy kipróbálnám, hogy milyen hülye libának lenni! - mondtam, miközben levettem a gatyámat, mire a lányok felnevettek.
Pont a cipőm bekötésével szenvedtem, amikor megszólalt a telefonom. A képernyőn Sammie képe jelent meg, szóval egyből felvettem.
- Szia hegyi kecske!
- Szia rózsabokor! - nevetett a vonal túlsó végén barátnőm.
- Mizu? Lógtok?
- Valami olyasmi! A próbaterem se ugyanolyan nélküled!
- Hát igen...
- Hiányzooool! Mikor jössz??
- Te is nekem Sam! Nem tudom... Talán jövő hétvégén!
- Csak lenne már jövő hétvége!
- Én is ezt kívánom!
- Amúgy te merre?
- Tesiöltözőben!
- Úúúú, tesi első órában? Az se rossz!
- Ja!
- LÁNYOK! KI A PÁLYÁRA! - ordította valaki.
- Asszem mennem kell! Szia Sammie!
- Szia Sisi! - nyomott ki. Bedobtam a táskámba a mobilomat és mentem a lányok után.
Kint már a fiúk vártak minket össze-vissza ökörködve.
- Az érett tizenhét éves fiúk! - mutattam rájuk és Ellie-ékkel együtt nevetni kezdtem.
- Valami baj van Chels? - sétált oda hozzám Collin.
- Nincs! Csak épp azt mondtam a lányoknak, hogy rendkívül érettek vagytok! - fordultam felé összefont karokkal, angyali mosollyal az arcomon.
- Oh, igen?!  - vigyorodott el, de azzal az igazi féreg vigyorral. - És miért mondtad ezt?
- Mert igaz! Ahogy az is, hogy agyilag elég fejletlenek vagytok!
- Miért te talán fejlettebb vagy? - jött közelebb és ezzel egy kicsit fölém magasodott.
- A hároméves szintnél biztosan!
- U-hu-huu! - nevetett halkan Becca és lekoccolt velem.
- Hé Collin! - jött meg nyávogina.
- Szia Sonnie! - mosolygott rá "szívdöglesztően" a srác.
- Bele ne halj ebbe a cuki mosolyba, drágám! - utaltam Sonia """"pirulására"""".
- Téged meg ki kérdezett? - förmedt rám a lány.
- Nyugi cicababa! Nem kell megenni! - néztem rá összeráncolt homlokkal.
- Mi az, hogy cicababa? Hogy mersz velem ilyen lekezelően beszélni? - mászott az arcomba.
- Lányok, lányok! Nyugalom! - sétált oda hozzánk az edző.
- Semmi baj edző bá'! - nyugtattam meg, mire egy kicsit hátrébb lépett.
- Fogadnék, hogy nem tudsz megcsinálni egyet sem azokból a gyakorlatokból, amiket én profin tudok!
- Majd meglátjuk! Mutass valamit, édes! - tártam szét karjaim.
- Ennek nem lesz jó vége! Brutális dolgokat tud! - mondta kicsit félve Ellie.
- Várd ki a végét! - kacsintottam.
Miután sikeresen végigcsináltam Sonia mozdulatait oldalra pillantottam és fél szemmel Collinra néztem. Ő is engem nézett, de ő kapta el hamarabb a tekintetét.
- Magyarázatot! Most! - szegezte nekem mutatóujját Ellie.
- Tornász voltam kiskoromban!
- És erről mi miért nem tudunk? - jött a következő kérdés Beccától.
- Nem kérdeztétek.
- Jogos! De... wow! Le a kalappal! Talán most majd a... az is visszavesz! - nyelte vissza a nem túl szép jelzőket Becs.
- Ne reménykedj! - legyintettem.

- Mivel én vagyok az, úgymond, évfolyamfőnök - kezdte Mr. Ross, félig az asztalán ülve - az én tisztem bejelenteni, hogy alakalmatok nyílik egy egy hetes spanyolországi útra, június elején! Az utazási költség nagy részét és a többi szükséges dolgot az iskola állja, így a szüleiteknek csak egy jelképesnek nevezhető összeget kellene befizetniük! Mindannyian vegyetek majd el innen egy ilyen borítékot, - emelt fel egy pár darabot az említett dologból - mert ebben van a tájékoztató és a programterv is! Most viszont kezdjük el az órát! Hol hagytuk abba tegnap?
Spanyol út... nem is hangzik rosszul. Remélem, hogy nem olyan kötött az a programterv, bár az sem baj, ha mégis. Csak egy szabad estét adjanak a bulizásra és semmi bajom nem lesz!

Otthon odaadtam apuéknak a papírt, akik amint átolvasták feltették kérdéseiket:
- Akarsz menni? - nézett rám apa és lerakta a dohányzóasztalra a lapot.
- Igen!
- Jók lesznek a jegyeid?
- Egy hármas mindenképp meglesz mindenből!
- Nem fogsz balhézni?
- Nem szándékoztam!
- Akkor elgondolkozunk rajta!
- Köszönöm! - mosolyogtam. - Ja! Ma vacsi helyett elmennék futni, ha nem baj?!
- Nekünk nem, ha neked sem! Csak nem akarlak tízkor a konyhában látni! - vont vállat anyu.
- Rendben! - kuncogtam és felmentem az emeletre.
Olyan háromnegyed hét körül futócuccban léptem az utcára és a karomon lévő mobilomon bekapcsolva a zenét, egy rövid bemelegítés után, futni kezdtem. Kizártam az engem körülvevő világot és a fülemben ordító mixre koncentrálva tettem egyik lábamat a másik után. Ilyenkor jól esnek az ilyen zenék. Otthon, ha fekszem az ágyamban vagy bármi mást csinálok unalmamban, eszem ágában sincs ilyen vagy ehhez hasonló zenét bekapcsolni, de ha futok, akkor egyből az ilyenekre keresek rá.
Már egy ideje tapostam a betont, amikor egy parkhoz értem, a zöld gyepen pedig nem kívánatos személyeket pillantottam meg.
Csak fuss tovább! Ne foglalkozz velük, akkor nem vesznek észre! - mondogattam magamnak.
Egyenesen előre bámulva futottam tovább, de egyszer csak "valaki" bepördült elém és hátrafelé haladva bámult.
- Megtennéd, hogy lekopsz? - kaptam ki egyik fülemből a fülhallgatót.
- Talán zavarlak? - vágott ártatlan képet.
- Ááááá, dehogy! - mondtam kis iróniával és megpróbáltam kikerülni, de elkapta a derekamat. Érintésére libabőrös lettem, de nem tudom, hogy mi okból.
- Csak nem fázol? - sutyorogta fülembe.
- Engedj el! - sziszegtem és már az ütés határán álltam. - Azt mondtam, hogy engedj el! - ismételtem meg magam, mert nem nagyon akaródzott neki kérésem teljesítése.
- Miért vagy ilyen ellenszenves?
- Talán, mert nem szeretem a agyatlan, apuci által pénzelt, ultramenő fiúkat! - néztem szemébe és lefejtettem magamról karját.
- Nem is ismersz! - kiáltott utánam, amikor újra futni kezdtem.
- De nem is akarlak! - kiáltottam vissza és fülembe helyezve a kis hangszórót, magam mögött hagytam Collint.

- Szombaton lesz egy buli, nincs kedved eljönni? - kérdezte Ellie ebéd közben.
- Nem tudom.. Még átgondolom! - haraptam bele szendvicsembe. - Ki tartja?
- Liam.
- Lehet, hogy nem érek rá!
- Ugyan már! Max két percet kell vele beszélned!
- Te ott leszel? - néztem Rebeccára.
- Aha!
- Külsőst lehet vinni?
- Azt hozol, akit csak akarsz, de légyszíves gyere el!! - nézett rám könyörgően Ellie.
- Legyen! Megyek! - adtam be a derekam, mire barátnőm konkrétan rám vetette magát.

- Ryan, vedd már fel! - motyogtam magam elé a spanyol terem egyik padjában ülve.
- Jééé! Még élsz? - vette fel haverom.
- Te is nagyon hiányzol nekem! - nevettem.
- Hogy vagy Kislány?
- Jól köszi! Figyelj, nincs kedved szombaton ideutazni egy buli kedvéért?
- Milyen buli?
- Az egyik itteni menő gyerek tartja és az újdonsült barátnőim mindenképpen el akarnak rángatni...
- Nem inkább amiatt a srác miatt akarsz elmenni? - kérdezte és szinte láttam magam előtt az idióta vigyorát.
- Pici szád lapos! Pont amiatt a gyerek miatt nem mennék sehova!
- Oké-oké! - védekezett. - Megkérdezem anyámékat és felhívlak!
- Rendben! Imádlak!
- Még nem mondtam, hogy megyek!
- Nem baj! Akkor is imádlak!
- Most különlegesnek érzem magam!
- Érezd is! - nevettem és figyeltem, ahogy a diákok elkezdenek beszállingózni a tanterembe.
- Na, majd csörgök! Szia Chels!
- Szia Ry! - nyomtam ki a telefont és a képernyőjét lezárva a zsebembe csúsztattam.
- Te vagy Chelsea, ugye? - vetődött le a mellettem lévő padba Liam.
- Ja! Te meg Liam!
- Igen! Ellie mondta, hogy jössz a bulimba!
- Nagyon úgy tűnik! - sóhajtottam lemondóan. - Vigyek valamit?
- Csak magadat, édes! - kacsintott én meg majdnem odahánytam. Bah.
- Hola, clase! - érkezett meg a tanárnő.
- Hola! - mondtuk kórusban.
- Gondolom, már hallottak a spanyolországi kirándulásról... - kezdett bele mondandójába. - Az elkövetkezendő órákon leginkább társalogni fogunk, hogy senki se kukuljon meg, ha beszélgetnie kell egy spanyol emberrel!


(Ruha)
Szombat este nulla bulikedvvel álltam a tükör előtt és sminkeltem, miközben Ry az elmúlt hétről mesélt.
- ... Justinék meg összevesztek. - hangolgatta a gitáromat.
- Min? - néztem rá elkerekedett szemekkel. Nagy baj lehet, ha Debby és Justin összevesznek.
- Rejtély.. Sam próbált beszélni Debby-vel, de állítólag neki sem mondott semmit! Vagy csak jó barátnőhöz híven titkot tart!
- Majd felhívom! Nekik együtt KELL lenniük!
- Ja.. Minden nyáladzás nélkül, ők tényleg a tökéletes pár!
- Igen! Basszus, majdnem egy évig hallgattam az ódákat Debs-ről, mire Justin rávette magát, hogy elhívja egy randira!
- Ja! Mai napig sírva röhögök rajtuk! Mik ki nem jöttek a gyerek száján... - röhögött.
- "Annyira menő, hogy felvállalja az egyéniségét! Komolyan, hány 15 éves csaj csináltat rasztát, annak ellenére, hogy a szülei megtiltják!" - idéztem az egyik mondatot. - És ti még jobb helyzetben voltatok!
- Miért?
- Mert én a másik felétől is hallgattam. Csak nem olyan durva mennyiségben!
- Tényleg, te már akkor is jóban voltál Debby-vel!
- Nem voltunk ilyen szoros kapcsolatban, mint most, de ja, napi szinten dumáltunk!
- Kicsit elterelve a témát! Mivel menjünk a versenyre?
- Én a Wasting Away-re gondoltam.
- Tonight Alive?
- Nem. Szibériai asszonykórus! - forgattam szemeim.
- Tudtam én! Amúgy az jó lenne! Pörgős és jól énekled!
- Köszi! - dobtam neki egy puszit. - Kész vagyok! - fejeztem be a sminkelést. - Még a Don't Wish-t akartam, de az hogy hangzott volna már? "Most pedig jöjjön a Don't Wish a Don't Wish-el!"
- Jobb lesz ez! Bandák Háborújára bulisabb szám kell!
- Igen! Na, megyünk vagy nem? - álltam fel.
- Nem!
- Én sem akarok, de muszáj! Ellie kinyír, ha nem tolom oda a hátsóm!
- Már kíváncsi vagyok ezekre a csajokra! - állt fel az ágyamról és visszahelyezte gitáromat az állványára.

Liamék házánál már nagyban zajlott a buli, így a tengernyi emberen átküzdve magunkat a konyhába mentünk valami piáért.
- CHELS! - kiabálta valaki, aki nem más volt, mint Becs.
- Szia! - öleltem meg fél karral, amikor odaért hozzánk. - Ryan Becca, Becca Ryan! - mutattam be őket egymásnak.
- Szia! - biccentett mosolyogva haverom.
- Hali! - tette ugyanezt Becca.
- Ellie?
- Passz. Biztos Damiennel ment valahova, mert már vagy húsz perce nem láttam! Isztok valamit?
- Aha!
- Mit?
- Sört! - vágtuk rá egyszerre.

Már jó ideje ott lehettünk, amikor úgy éreztem, hogy szükségem van a mosdóra. Nem kevés pia volt már bennem, így kicsit dülöngélve mentem fel az emeletre és kerestem meg a fürdőm. Hatalmas mázlimra egyből a keresett helyiségbe nyitottam be. Elvégeztem a dolgomat, majd a csapnak támaszkodva bámultam a tükörbe. A sminkem egy kicsit el volt kenődve, de nem néztem ki úgy, mint egy mosómaci, a hajamban hatalmas csomók ékeskedtek és az arcomon volt egy folt. A foltot gyorsan levakartam és menni készültem, de az ajtó nyitásában valaki megelőzött.
- Oh. Hello Chels! - vigyorgott Collin és bezárta maga mögött az ajtót. Igaz én sem voltam már szomjas, de azért azt még érzékeltem, hogy ő sincs jobb állapotban. A szemei csak úgy ragyogtak és a járása is érdekes volt.
- Mit akarsz? - néztem rá értetlenül.
- Semmit.. - jött közelebb és karjait mellém támasztva beszorított a csap mellett elhelyezkedő márványlap és felsőteste közé.
- Elég furcsán értelmezed a semmi fogalmát.. - néztem fel rá és megpróbáltam kiszabadulni karjai fogságából. Sikertelenül.
- Ugyan már! Buli van! Szórakozzunk egy kicsit! - hajolt nyakamhoz és egy apró csókot nyomott fülem mögé. Ajkai nyomán szinte lángolt a bőröm és még a libabőr is kijött karjaimon, amikor tenyereit a csípőmre vezette. Az alkohol hatására teljesen elszállt a gondolkozóképességem és a tudatalattim utat tört magának: többet akartam!
Jobb kezemet felvezetve a fiú mellkasán, majd a tarkóján, hajába túrtam, mire rászorított csípőmre és felültetett a hideg márványfelületre. Befészkelte magát lábaim közé, én pedig dereka köré fontam azokat. Hátravetett fejjel élveztem, ahogy kulcscsontomat hinti be apró puszikkal, majd áttér a nyakamra, onnan pedig az államra. Már szinte szenvedtem attól, hogy nem csókol meg és ezt még csak fokozta azzal, hogy a szám előtt megállt.
- Szeretnéd, mi? - vigyorgott rossz fiúsan.
- Élvezed, hogy kínozhatsz, ugye? - néztem szemébe, mire közelebb hajolt és száját lassan enyémre helyezte. Csókunkban semmilyen különösebb érzelem nem volt a vágyon kívül. Mindketten küzdöttünk az irányításért, amit végül Collin szerzett meg. Vad párbajunkat az ajtó nyitódása zavarta meg.
- Öhm.. bocsi! - hebegte a lány, aki számomra teljesen ismeretlen volt, és becsukta az ajtót.
- Azt hiszem, most megyek! - túrtam hajamba és kicsit hátrébb tolva az előttem álló fiút, leugrottam a földre.
- Hoppá! - kapta el karomat, amikor megbicsaklottam.
- Kösz! - biccentettem és elindultam a földszint irányába.

Hazaérve Brooklynnal betámogattuk Ryan-t a vendégszobába (egy kicsit sokat ivott), majd mindketten a saját birodalmunkba vonultunk.
Amint becsuktam az ajtót, le is csúsztam rajta a földre. Karjaimat a térdeim köré fonva bámultam a velem szemben lévő falra és gondolkoztam. Hogy történhetett ez?! És a még jobb kérdés az, hogy mi van, ha az a csaj nem nyit be? Egy buli kellős közepén, egy fürdőszobában, odaadom a szüzességem annak a fiúnak, akivel a kapcsolatom kicsit sem mondható normálisnak?!
- Egy idióta vagy Chelsea! - sziszegtem és felállva lerúgtam magamról a magassarkúimat. Egyik pillanatról a másikra kijózanodtam, amikor az ablakot kinyitva megcsapott a kinti hűvös levegő. Az íróasztalom fiókjából elővettem a titkos cigis dobozomat és kihúztam belőle egy szál nikotinbombát. Nem szoktam túl sűrűn rágyújtani, mert tisztában vagyok vele, hogy mikre képes a cigaretta, de vannak alkalmak, amikor nem bírom ki, hogy ne érezzem a nikotin ízét.
Az ablakpárkánynak támaszkodva fújtam ki a kisebb-nagyobb füstfelhőket, miközben még mindig kattogott az agyam. Remélem, hogy Ő semmire sem fog emlékezni...

2014. május 10., szombat

01.



2014. április 14., Hétfő
(Ruha)

Reggel eléggé nyűgösen keltem és ez a kocsiba ülésig meg sem változott. Ott is csak azért lett jó kedvem, mert Brooks ült a volán mögött.
- Izgulsz az első napod miatt? - kanyarodott ki a kertvárosi "főutcára" és egy fél pillanatra rám emelte tekintetét.
- Lehet, hogy ez nem normális, de semmi pánik vagy izgulás nincs bennem... - rántottam vállat és benyomtam a rádiót, ahol pont a Wild Heart-ot játszották. - Most meg már végképp nem lesz semmi bajom! - mosolyodtam el.
- Gyagyás! - nevetett ki nővérem. - Amúgy meg nálad semmi sem normális, szal...
- Pici szád lapos! Te sem vagy valami hű, de normális! - röhögtem, mire Brooklyn is elvigyorodott. Az út további részében csend telepedett a kocsira, de nem a kínos fajta. Fejemet oldalra döntve figyeltem a mellettem ülő lányt, aki mereven koncentrált az útra.
A nővérem gyönyörű és akármennyire egy hülye libának mutatja néha magát, okos és értelmes is. Szinte sosem veszekedtünk, pedig ekkora korkülönbséggel az lenne a "normális", ha folyamatosan ölnénk egymást.
- Min gondolkozol ennyire Sisi?
- Mi?! Semmin... csak bambultam!
- Okkké! Itt is vagyunk!
- Wow! Chicagoban nem ilyen volt a suli! - vettem szemügyre a hatalmas épületet.

- Hát ja! Na. Legyen jó napod, barátkozz, ne nyírj ki senkit és... találj haza! - kacsintott. 
- Google maps a barátom! - vigyorogtam.
- Igaz! Kifelé a kocsiból! Megyek megkeresem az SWS-t! 
- Idióta! - nevettem és két puszi után kiszálltam az autóból.
Vettem egy nagy levegőt, majd azt kifújva kezdtem el lépkedni az épület felé, ami előtt már milliónyi ember állt. Szokásom megfigyelni az embereket és e hobbim űzése most sem maradt ki. Láttam szurkolólányokat a cuki kis egyenruhájukban vihorászni valamin, "kockákat", akik éppen valami játékról beszéltek, de a telefonjukból nem néztek fel. Aztán ott voltak az "olyanakaroklennimintaszurkolók" lányok, akik átlagos fejjel néztek, de belül ordítottak, hogy "MIÉÉÉÉRT????!!!!". És végül szembe találtam magam a MENŐKkel. Négy srác, akik egyébként teljesen átlagosak lennének, ha a szüleik nem lennének kő gazdag sznobok és nem adnának meg mindent a pici fiaiknak.
Fejemet megrázva léptem, be az épületbe, ahol még több ember volt. Tanácstalanul néztem körbe, a titkárság után kutatva.
- Mit keresel? - hallottam meg egy csilingelő hangot.
- Öhmm. - szedtem össze magam. - A titkárságot! - fordultam a hang irányába. Egy barna bőrű, nagyon göndör hajú lány állt előttem, akinek hatalmas mosoly díszítette arcát.
- Elmagyarázni nem tudom, hogy merre menj, de szívesen elkísérlek, ha akarod!
- Hálás lennék! - mosolyodtam el én is.
- CICA JÖSSZ?? - kiáltott valaki, aki nem más volt, mint az egyik "menő srác".
- NEM! ELKÍSÉREM... mi is a neved?
- Chelsea.
- CHELSEA-T A TITKÁRSÁGRA!
- OKÉ! AKKOR MAJD TALÁLKOZUNK!
- OKÉ! 
- Barátod? - kérdeztem, miközben elindultunk.
- Aham! Lassan két éve! - virult. - Amúgy Chanelle vagyok, de hívj csak Ellie- nek vagy Channek!
- Rendben! Én meg Chelsea, mint már hallhattad, de jobban szeretem a Chels-t!
- Okés! És.. honnan jöttél?
- Chicagoból.
- Huh. Az sem itt van!
- Hát nem! - ráztam a fejem.
- És hogy tetszik eddig Medford?
- Nem rossz. Bár még nem sokat láttam belőle! De örömmel tölt el az a tény, hogy egy városban élek Kellin Quinnel! 
- Öhm.. várj, ne segíts! - gondolkozott hunyorítva. - Tudom, ki ő.. Az a barna hajú énekes pasi, akinek az a cuki kislány van, ugye? - nézett rám, nem túl biztosan.
- Igen! - bólintottam mosolyogva. - És a szép felesége, aki az egyik példaképem. Már csak azért is, mert kifogott egy post-hardcore énekest!
- Te ilyen rockerszerű csaj vagy?
- Kicsit. De bármit meghallgatok! Csak inkább a rockosabb dolgok felé húz a szívem! Mondjuk ez a nővéremnek is betudható... - kuncogtam, mert eszembe jutott az, amikor Brook berontott a szobámba és a képembe nyomta Austin Carlile egyik fotóját. Ott kezdődött minden....:)))
- Van nővéred?
- Aham. Meg egy öcsém is!
- Hány évesek?
- Brooke 19, Rob meg 13.
- Szép napjaitok lehetnek... - nevetett, utalva arra, hogy egy kamaszodó öcsénk van.
- Női elnyomás alatt tartjuk! - legyintettem.
- Szegény! - folytatta a kacarászást Ellie.
- Neked van tesód? 
- Nincs. De nem is kell! Itt van nekem Becca!
- Őőőő - nyújtottam el, hogy leessen neki, nem ismerem a csajt.
- A legjobb barátnőm, aki ugyan utálja a barátomék csapatát, de attól még a legjobb barátnőm.
- Meg tudom érteni! - fintorogtam.
- Ezt hogy érted?
- Ne vedd magadra, de sosem bírtam az ilyen "menő" embereket. Irritálnak!
- Oh... Ő is így van vele! Szerintem jóban lesztek!
- Lehetséges! - kuncogtam.
- Itt is vagyunk! Megvárjalak?
- Megvárhatsz! - rántottam vállat és egy kopogás után beléptem az irodába. Nagyjából tíz percet töltöttem a dohos szagú helyiségben, majd az órarendemmel a kezemben lépkedtem vissza Ellie-hez, akihez addigra csatlakozott még egy lány.
- Itt is van! Becca ő Chels, Chels ő Becca! - mutogatott kettőnk között.
- Szia! - mosolygott.
- Szia! - tettem ugyanezt.
- Mivel kezdesz? - kérdezte Becca.
- Öhm... - néztem a kezemben lévő papírra. - Irodalom.
- Nekem is! - örült meg. - Meg azoknak a fiúknak nevezett valamiknek is!
- Legalább előttem ne szídd őket! - fordult felé Ellie.
- Bocsi! - forgatta szemeit, beszélgetésünket pedig félbeszakította a jelző csengetés. - Majd találkozunk! Pusssz! - ölelte meg barátnőjét, én meg intettem egyet és elindultam Beccával. - Úgy hallottam, te sem rajongasz Damienék csapatáért!
- Damien..
- Ellie pasija!
- Ja! Nem, nem nagyon. Nem értem, hogy mire ekkora az arcuk!
- Igen, csak úgy süt róluk az ego!
- Igen!
Az irodalomteremben Becca mellé cuccoltam le és néztem, ahogy a többiek is bejönnek a terembe. A sok átlag diák mellett érkezett három szurkoló, akik konkrétan úgy néztek ránk, mint a véres rongyra, és két "menő".
- Nekik mi a nevük? - kérdeztem Beccát.
- A srácok Collin és Rowan, a lányok meg Sonia, a méhkirálynő, Mandy és Claire.
- Valahogy gondoltam, hogy a csaj a "főnök"! - néztem végig az említetten. Tökéletesen kivasalt haj, hat kiló (ha nem több) vakolat, cuki egyenruha és még cukibb masni a fején, amitől úgy festett, mint Minnie egér. És ezzel most megsértettem az egeret.
- Collin meg a srácok főnökszerűsége! Nála nagyobb tahót még nem hordott hátán a Föld!
- Elég ránézni és rájössz! - bólintottam.
- Jó reggelt kívánok! Kérek mindenkit, hogy foglaljon helyet! - érkezett meg egy harmincas évei elején járó pasi.
- Ez a tanár??? - néztem hatalmas szemekkel a mellettem ülőre.
- Aha! - vigyorgott. - Mr. Ross!
Felnézve a férfire láttam, hogy az inge meg-meg feszül, amikor emelgeti a dolgokat és izmai is szépen kirajzolódtak az anyag alatt. Szőkésbarna haja hibátlanul, mégis "most keltem fel" stílusban ékeskedett fején és kisfiús mosolya gyönyörűen díszítette arcát.
- Collin, legyél olyan kedves és te is ülj le a helyedre!
- Igenis, Tanár úr! - szalutált a srác.
- Megtisztelsz! - húzta féloldalas mosolyra száját Mr. Ross. - Szóval most, hogy a fiúk is leültek, kezdjük is el az órát! - csapta össze a tenyereit és végignézett az osztályon, ám rajtam megakadt a szeme. - Á! Van egy új diákunk! Bemutatkoznál kérlek?!
- Kimenjek vagy maradhatok? - kérdeztem.
- Ha nem nagy gond, inkább gyere ki, hogy mindenki lásson!
- Rendben! - bólintottam és felálltam.
- Hogy hívnak? - támaszkodott az asztalának Mr. Ross.
- Chelsea Andrews, de csak Chels!
- Örvendek Chels! Sebastian Ross, de csak Mr. Ross! - mutatkozott be ő is úgy, mint én, mire páran felnevettek, én meg csak elmosolyodtam. - Mesélj magadról még pár dolgot! Például azt, hogy szereted-e az irodalmat?!
- Hát.. az előző sulimban nem volt valami jó tanárom, de ennek ellenére szeretem!
- Értem!
- Amúgy nem tudom, hogy mit mondjak magamról.. Aki akar az úgyis megismer! - vontam vállat.
- Ez igaz! - biccentett. - Akkor nyomás vissza a helyedre! - mosolygott rám, mire visszasétáltam a helyemre. Természetesen utam közben összeakadt a tekintetem Collinnal, aki látványosan végigmért, majd odafordult Rowan-hez és súgott neki valamit. Tovább nem figyeltem őket, mert visszaértem a helyemre.
- Hányas a lábad? Milyen sampont használsz? És hány óra, hány perc és hány másodperckor születtél? - fordult felém hirtelen Becca.
- He?
- Meg akarlak ismerni! - vigyorgott.
- Idióta! - ráztam a fejem halvány mosollyal.
Az óra jó hangulatban telt, így nem is volt kétséges, hogy ez lesz az egyik kedvenc tantárgyam. Mr. Ross nagyon fiatalosan tanít és velünk együtt nevet, ha valami hülyeséget mond valaki.
- Merre van a kémialabor? - kérdeztem Rebeccát.
- Felmész az emeletre - mutatott a lépcső felé - és ott egyből ki lesz írva!
- Rendben! Köszi!
- Nincs mit! Ebédnél találkozunk! Hívj, ha nem találsz! - simított végig felkaromon és már el is indult a másik irányba.
- Rendben! - kiáltottam utána és kettesével szedve a lépcsőfokokat, felmentem az emeletre.
Nagy nehezen eltaláltam a teremig, ahol már mindenki ott volt (szerintem).
- Jó napot! Ön az új diák, igaz? - kérdezte kedves hangon a fehér köpenyt viselő nő.
- Igen! Chelsea Andrews!
- Rendben Chelsea! Menj oda Damien mellé - mutatott Ellie barátjára - úgysincs párja!
- Rendben! - indultam el az említett fiú felé.
- Hello! - biccentettem és beraktam a pad alá a táskám.
- Cső! Nem te vagy az a lány, akit reggel Chan kísérgetett?
- De! Te pedig Damien!
- Az volnék! - vigyorodott el. - Ő mesélt rólam vagy esetleg az egyetlen Rebeccám? - kérdezte "kis" iróniával hangjában.
- Is-is!
- Ne hidd el, amit Becca mond! Nem nagyon szereti a bandámat, meg engem sem!
- Hát én sem nagyon rajongok a fajtátokért... - vettem fel a fehér köpenyt.
- A fajtánkért?
- Ja! A "menőfiúk"-ért.
- Ez egyre jobb lesz! - nevetett fel. - Teljesen olyan vagy, mint Beccaboszi! Pedig ÉN - hangsúlyozott és magára mutatott - nagyon is jófej vagyok!
- Persze-persze! Mindaddig, amíg nem találsz valakit, akit szétszekálhatsz!
- Na most már csak azért is bebizonyítom, hogy ez nem így van!
- Hajrá!

A napom további részében semmi érdekes nem volt azt leszámítva, hogy együtt kellett ebédelnem Damienékkel. Egy élmény volt... Beccával folyamatosan beszélgettünk Facebookon és néha elég ciki volt, mert felröhögtünk valamin és természetesen senki nem értette a dolgot..
- Merre mész? - karolt belém Chanelle, a parkoló melletti útszakaszon.
- Hazafelé! - mondtam szórakozottan.
- Nagyon vicces! - grimaszolt.
- Aspen Street. Te?
- Én várok a sofőrömre, aki pillanatokon belül előáll a hintóval! Elvigyünk?
- Nem kell, köszi! Este írok vagy nem tudom! - öleltem meg kicsit esetlenül, de mivel egyből visszaölelt, változtattam az ölelés stílusán.
- Oki! Szia Chels!
- Szia Ellie! - dugtam be füleimbe a fülhallgatóimat és elindultam. Benyomtam az egyik kedvenc számomat a telefonomon, majd maxra nyomtam a hangerőt. Igaz, hogy feldolgozás, de nekem valahogy jobban tetszik, mint az eredeti. Lehet, hogy a zenei háttér teszi vagy az, hogy az egyik kedvenc bandám játssza, de még az is előfordulhat, hogy Vic hangja miatt vagyok érte oda ennyire..:D (nem félreérteni, nincsen semmi bajom Bruno Mars-al!!)
Fél négy körül értem haza és az első dolog, amivel vagyis akivel szembe találtam magam az az öcsém volt. Nem nagyon foglalkoztam vele: az arcába nyomva tenyeremet toltam arrébb és mentem fel a szobámba.
(A tévé LCD tévé; azon az oldalon, ahonnan fotózták van egy íróasztal
és egy nagy ablak; bal oldalon van az ajtó)
Első utam a gépemhez vezetett, amit azonnal bekapcsoltam.
- Csaaaaaaaaaaaaaaaj! - óbégatott a képernyőn Justin, amikor betöltött a Skype.
- Pasiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! Mizu ember?
- Vagyok! Veled? Mesélj, milyen az új hely?!
- Nem rossz! - ültem törökülésbe.
- Vannak már bajtársak? - vigyorgott.
- Vannak, de ők nem olyan bajkeverők, mint ti!
- Nálunk nagyobb bajkeverőt nem találsz!
- Na ja! - nevettem fel. - Többiekkel mizu?
- Mindenki egyben van!
- Debby?
- Ő is!
- Szűkszavú vagy... Történt valami?
- Nem! Csak nem aludtam sokat éjszaka!
- Mikor aludtál te utoljára normálisan?
- Szerintem soha! Már pelenkás koromban is rossz voltam!
- Az tuti!
- Akarsz énekelni?
- Aham!
- Roger Rabbit? - ment el gitárjáért, majd visszaült a székére.
- Nyomjuk! - bólintottam. - Is there a right way for how this goes? You've got your friends, and you've got your foes. They want a piece of something hot, Forget your name like they forgot... - kezdtem a dalt. - Nobody's gonna love you if You can't display a way to capture this. Nobody's gonna hold your hand, and guide you through. No it's up for you to understand... - énekeltem már a refrént, miközben Justint néztem. Mindig is imádtam bámulni, amikor gitározott. Olyan más volt. Nem az a vagány hülye gyerek, akit még anno az oviban megismertem, hanem egy komoly zenész. A második verzénél felnézett rám és halványan elmosolyodott, mire én is ugyanezt tettem.
- Mikor jössz haza? - kérdezte a dal befejezése után.
- Nem tudom! Talán jövő hétvégén!
- Rendben! Csak, mert próbálni kéne a versenyre!
- Tudom! Amikor csak tudok, megyek haza!
- Oké!
- Viszont most lépek, ha nem baj, mert tanulnom kéne!
- Csak nyugodtan! Majd hívlak!
- Úgy legyen! Nem hívsz, levadászlak! - vigyorogtam, mire felröhögött.
- Azt megnézem! Csá hercegnő!
- Rohadj meg Porter! - kacarásztam és integetve kinyomtam a Skype-ot.

- Befonod a hajam úgy, ahogy a múltkor is? - léptem be Brooke szobájába már pizsiben, a telefonomat nyomkodva.
- Aham! - bólintott és megpaskolta az ágyát, hogy üljek le elé. - Kivel dumálsz ennyire?
- Az egyik újonnan szerzett barátnőmmel! - néztem hátra vállam felett egy pillanatra.
- Nagyon zsír! - kuncogott és piszkálni kezdte a hajamat. Amíg fonogatott, elköszöntem Ellie-től és beszélgetni kezdtem nővéremmel.
Pár perc múlva nevetve mentünk le a konyhába, ahol anyuval találtuk szembe magunkat.
- Mi ez a jókedv lányok? - mosolygott ránk.
- Seeeeeeeemmi!! - nyújtottuk el és újra kitört belőlünk a nevetés.
- Hát jó! Feküdjetek le időben, ha lehet! Jó éjszakát! - adott mindkettőnknek egy-egy puszit és el is ment.
- Együnk Nutellát! - lépett az egyik szekrényhez Brooklyn, én meg felpattantam a konyhapultra.
- Együnk! - bólintottam.

10 körül értem vissza a szobámba, émelyegve a töménytelen mennyiségű Nutellától, amit megettem, így nem is volt kérdés, hogy egyből beestem az ágyamba és zenét hallgatva elaludtam...

2014. május 9., péntek

Prológus

Szinte időm sem volt arra, hogy felfogjam, elköltözünk. Egyik pillanatról a másikra Oregonban találtam magamat a barátaimat és az addigi életemet Chicagoban hagyva. Ez egy tizenhét éves lánynak kicsit sem könnyű, de szerencsére a bajaimmal nem maradtam egyedül, hiszen a nővérem is költözött velünk, aki tizenkilenc éves fejjel át tudta érezni a helyzetemet. Mivel egy teljesen új városban, sőt államban telepedtünk le, senki nem tudott rólam semmit, és ez nekem nagyon jól jött! Egy teljesen új életbe kezdtem bele, mármint az iskolában. Nem balhéztam, nem volt rám panasz, a legjobb formámat hoztam, de mindemellett, ha valaki beszólt vagy "bántani" próbált, akkor kiálltam magamért. A sulin kívüli életem megmaradt olyannak, amilyen volt: Hétvégente vagy legalábbis kéthetente minimum, visszamentem Chicagoba, hogy próbáljak a bandámmal, ami a Don't Wish nevet viseli (kb. 2 éve, mert először Young Goldfish, igen, jól olvastátok, volt a nevünk).
A suliban viszont akadt egy srác, aki teljes mértékben felforgatta az életemet és a "jó kislány leszek"-tervemet is. Ő Collin Simmons, az iskola "menője". Akárhányszor alkalma nyílt rá belém kötött, szekált, én meg ugyebár nem hagytam magam... Ám a kapcsolatunk teljesen más irányba terelődött, mint amire számítottam az elején..